Miért gyújtunk gyertyát a Szent ikonok előtt?

1.) Mert a gyertya lángja Krisztust jelképezi: Miközben a tüze fényt és meleget áraszt a világnak, önmagát teljesen felemészti és áldozatul adja a világért. Krisztus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12).

2.) Mert a gyertya emlékeztet minket hitünkre, mivel Krisztus megvilágosítja a mi lelkünket.

3.) Azért, hogy emlékeztessen minket azoknak a szenteknek a ragyogására, akiknek az ikonjai előtt meggyújtjuk a gyertyát, hiszen a szentek a fény gyermekei. (Vö. Jn 12,36 és Lk 16,8)

4.) Figyelmeztetésként sötét tetteink, gonosz gondolataink és vágyaink miatt, hogy nagyobb odaadással teljesítsük a Megváltó parancsolatát, mivel mi elhívást kaptunk az evangéliumi világosság útjára: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat!” (Mt 5,16)

5.) Egy kis áldozatként az Úrnak, Aki teljesen áldozatul adta magát értünk, és hálánk jeleként az Ő ragyogó szeretetéért irántunk, Akitől életet, egészséget, üdvösséget és végtelen isteni szeretetet kapunk.

6.) Hogy legyőzzük a gonosz erőket, amelyek még ima közben is ellenünk harcolnak, elménket távol akarják tartani a Teremtőtől, mivel szeretik a sötétséget és reszketnek a fénytől, különösen az Úr világosságától és azok fényétől, akik kedvesek Neki.

7.) Mert arra buzdít minket, hogy tagadjuk meg magunkat. Ahogyan az olaj és a viasz is alávetik magukat a tűz akaratának, úgy a mi lelkünknek is a szeretet lángjával kell égnie, mindenben alávetve magát az Úr akaratának.

8.) Mert arra tanít minket, hogy ahogyan a gyertya nem gyullad meg a kezünk közreműködése nélkül, úgy a szívünk, vagyis a belső fényünk sem ragyog az isteni kegyelem szent fénye nélkül, még akkor sem, ha tele van olyan erényekkel, amelyek lángra gyújthatnák. A tűz amely képes lángra lobbantani azt, csak Istentől származhat.

9.) Mert emlékeztet bennünket arra, hogy a világ Teremtője először világosságot teremtett, majd minden mást csak ez után: „Isten szólt: << Legyen világosság >>, és lett világosság.” (Ter 1,3). Ugyanígy kell lennie a dolgoknak lelki életünk terén is, hogy mindenekelőtt Krisztus fénye ragyogjon bennünk. Ebből a fényből származik és növekedik majd minden jó tett bennünk.

10.) Már az Ószövetség idejétől ismert volt az Istennek ajánlott égőáldozat, vagy más néven a teljesen elégő áldozat. A gyertya ennek a mai megfelelője.

Az Ortodox Örökség Magazin nyomán

Hilarion metropolita: Miért gyújtunk gyertyát?

“A templomban gyertyákat helyezünk az ikon elé, jelképezve a tiszteletet a rajta ábrázolt személy iránt. Ezen felül gyertyákat gyújtunk az egészségünkért, illetve a szeretteink nyugodt életéért. A gyertya az ima szimbóluma, a gyertya fénye pedig Istent jelképezi, Aki természeténél fogva fényesség, és nincs Benne semmi sötétség. Ezen felül pedig ha veszünk egy gyertyát és pénzt fizetünk érte, ezt a pénzt adományként az egyház pénztárába fizetjük be a templom fenntartására. Éppen ezért nem szabad otthonról vinni gyertyákat a templomba, hanem azokat abban a templomban kell megvásárolnunk ahol el kívánjuk helyezni őket.”

Az Amerikai Görög Ortodox Érsekség internetes oldalán található egy oldal, amelyen virtuálisan gyertyát tudunk gyújtani. Az egér mozgatásával a gyertyatartó állvány melletti asztalról el tudunk venni egy gyertyát, meg tudjuk gyújtani azt, és a gyertyatartóba tudjuk helyezni, ami így egy ideig ott fog égni. Az oldal elérhető ide kattintva!

 

Áldás kérés a paptól, püspöktől

Az ortodox egyházban az egyházi rendben szolgáló személyek Krisztust jelenítik meg a közösségben. Közülük is a püspökök és a papok az Úr áldást adják nekünk, a nekik adott hatalomnál fogva. (vö. Mt 10,8; 12-13 és Mt 18,18) Ez a hatalom magától Krisztustól származik, amit ő apostolainak adott, ők pedig a fölszenteléssel, vagyis az imádság és a kézrátétel által az ő utódaiknak, és ez a sorozat folyamatos egészen napjainkig. Az egyházi rendben szolgáló emberek nem a helytartói Krisztusnak, és nem is az ő képviselői. Helytartóra és képviselőre ugyanis annak van szüksége aki nincs jelen valahol. Az egyházi személyek azt a Krisztust jelenítik meg, aki láthatatlanul maga is jelen van az Egyház közösségében (Mt 28,20) egészen a világ végezetéig. A láthatatlanul jelen lévő Krisztust látható formában megjelenítő szolgái az egyháznak. Ezért hordanak egészen a földig érő hosszú ruhát, mint amilyet Krisztus is viselt, ezért viselnek szakállt, és ezért csókolunk nekik kezet. A kézcsók tehát magának Jézus Krisztusnak szól, az Ő iránta való tiszteletünknek és szeretetünknek a jele. Amikor a püspökhöz vagy a paphoz közeledünk, ezt kérjük tőle: “Adj áldást!” Jobb kezünket kérőn fölfelé nyitott tenyérrel a bal kezünkbe helyezzük, és meghajtjuk magunkat. A püspök vagy a pap jobb kezének ujjaival az I C X C betűket formálja, ami Jézus Krisztus neve görög alakjának az első és utolsó betűi. (IHCOYC XPICTOC) Ezzel is jelzi felénk, hogy az általa adott áldás maga Jézus Krisztus áldása. Az így tartott kezével keresztet jelez felénk, majd kezét a nyitott tenyerünkbe helyezi. Aki így az Úr áldását kapta, ekkor meg szokta csókolni a püspök vagy pap kezét.

 

Tiszteletadások, keresztvetés

Ortodox Egyházunkban a tiszteletadásnak több formája is létezik. Közülük a legalapvetőbb és legáltalánosabb a keresztvetés. Ennek során jobb kezünknek hüvelyk, mutató és középső ujját összefogjuk, amivel a Szent Háromságba vetett hitünkről teszünk tanúságot. Egységbe fogjuk őket, vagyis azon hitünket formáljuk meg hogy az Atya és a Fiú és a Szent Lélek bár három személy, mégis egy Isten. Ez az Istenről vallott keresztény hitünk egyik lealapvetőbb tanítása. Jobb kezünk gyűrűs és kis ujját leszorítjuk a tenyerünkhöz. Ez a két ujjunk is egységben van, mégis kettő, amivel Krisztusnak az isteni és emberi természetébe vetett hitünkről teszünk tanúságot. Ez a Krisztusról vallott keresztény hitünk legalapvetőbb tanítása: Ő bár egy személy, mindkét természet megtalálható benne, mégpedig változás és összevegyülés nélkül, a tulajdonságaik megtartásával és elválaszthatatlan módon. Az így tartott kezünkkel a kereszt jelét rajzoljuk magunkra, előbb a homlokunkat (1), majd a testünk középső részét (2), ezt követően a jobb vállunkat (3) majd a bal vállunkat (4) érintve, majd kissé meghajlunk. Amikor a pap áldást ad, szintén keresztet szoktunk vetni. A szertartások alatt a pap a fent leírt módon úgy ad áldást hogy a hívőkkel szemben áll, és kereszt alakban a kezét balról jobb irányba mozgatja, vagyis amikor keresztet vetünk és fogadjuk a pap áldását, éppen a pap áldásának a tükörképét rajzoljuk magunkra.

A tiszteletadásnak másik módja az állás. Templomainkban nem szokás leülni, hanem a szertartásokon többnyire állva veszünk részt. Ez a hagyomány a Bizánci Birodalomból származik, ahol az ortodox kereszténység is kialakult. Bizáncban az volt a szokás, hogy a császár jelenlétében nem ülhetett le senki, ezzel is megadva a feljebbvalónak a tiszteletet. A magyar történelemben azt olvassuk hogy a Bizáncban nevelkedett IV. Béla királyunk nem csak hogy megtiltotta a főnemeseknek hogy a jelenlétében leüljenek, de el is égettette azok székeit. A mi legnagyobb királyunk Jézus Krisztus, Aki valóságosan jelen van a templomban, vagyis a templom az Ő trónterme, ott mindannyian az Ő színe előtt vagyunk. Méltó tehát hogy tiszteletünk jeléül mi se üljünk le a templomban.

A mély meghajlás a tiszteletadásnak ugyancsak gyakori módja. A Szent Írásban többször is olvassuk, hogy valaki a tisztelete jeléül egészen a földig hajolt a másik előtt. Így köszöntötte Ábrahám a neki 3 angyal képében megjelenő Istent (Ter 18,2), így köszöntötte Lót az Úr Szodomába érkező 2 angyalát (Ter 19,1), így köszöntötte Jákob testvérét, Ézsaut (Ter 33,3), de így köszöntötték Józsefet is testvérei Egyiptomban (Ter 42,6). A mély (egészen a földig való) meghajlás tehát a tiszteletadásnak egy igen ősi módja, amit ma is gyakran alkalmazunk egyházunkban.

Végül a tiszteletadások között meg kell említenünk a földre való leborulást, vagy görög eredetú szóval a metániát. Ilyenkor a földre térdelünk, és leborulva homlokunkkal megérintjük a földet. Az alázatnak, a bűnbánatnak és a teljes alárendeltségnek a jele ez, amit a Nagy Böjt folyamán gyakran alkalmazunk.

 

Halotti megemlékezés, koliva áldás

Atyáink hagyományai és rendelései szerint rendszeresen megemlékezünk elhunyt rokonainkról, barátainkról, szeretteinkről, sőt azokról az elhunytakról is, akiket nem is ismertünk. Egyházunk hagyományai szerint imádkozunk az elhunyt személyért a
* halálának napján, hogy az Úr irgalmasan fogadja magához őt. Az első napokban (a 3. napig) a lélek közel van a testhez, visszatér szülőhelyére, látja és hallja szeretteinek bánatát és imáikat. Aztán elvégezzük a
* harmad napi gyász-szertartást, mert az ember alakja a harmadik napon változik meg. A 3. naptól 9. napig a lélek megkezdi felemelkedésének útját Istenhez. Egyes hagyományok úgy tartják, hogy a lélek ebben az időszakban a Paradicsomban tartózkodik. Aztán a
* kilenced napit, mivel akkor már az egész szervezet oszlásban van, csak a szív marad épen. A 9. naptól a 40. napig a lélek megpróbáltatásokon megy keresztül – 20 próbán (vámokon), ahol földi bűnök és kísértések áldozatává válhat. A szeretteinek imái és a jó cselekedetek segítenek a léleknek legyőzni ezeket a megpróbáltatásokat. Később a
* negyvened napit azért, mert akkor már a szív is elpusztul. A 40. napon a lélek Isten előtt jelenik meg. Ezt a napot tekintik a lélek földi élettől való végső búcsújának és a Mennyek Országába (vagy egy másik rendeltetési helyre, igazvoltától függően) való távozásának. (A halottak napi Szinaxárion alapján.) Ezt követően legalább
* évente végzünk az elhunytakért gyász-szertartást, a haláluknak az évfordulóján.
A szent liturgiában minden alkalommal megemlékezünk az elhunytakról, és az egyházi naptárban a szombati nap is a halottak emlékezetének van szentelve. Ezen felül pedig van 5 olyan szombat, ami különösen is a halottakról való megemlékezésnek van szentelve. Ezek a (1) Húshagyó vasárnap előtti szombat, a szent 40 napos Nagy Böjt (2) második, (3) harmadik és (4) negyedik vasárnapja, valamint a (5) Pünkösd előtti szombat.

Ezeken az alkalmakon speciális ételeket szoktunk készíteni, majd az imádság után halotti lakomát tartunk. Az évfordulókon ezt az imádságot és lakomát gyakran az elhunyt sírjánál végezzük.
A lakoma ételei: koliva (főtt búzából, diófélékből, aszalt gyümölcsökből és mézből készült étel) amit a kereszt jelével és más motívumokkal feldíszítenek, búzalisztből készült édes kalács, sütemény és más édességek, cukorkák, vörös bor. A lakoma és az édesség emlékeztet minket arra az édességre és örömre amiben az Isten országában lesz részünk, és amelyben az elhunytat is kérjük hogy már most részesítse az Üdvözítő. A vörös bor Krisztusnak az érettünk kiontott vérét jelképezi, amellyel megváltott minket, és amely által lehetővé tette számunkra a Mennyek Országába való bejutást. A búzából készült étel pedig emlékeztet minket Jézus szavaira: “Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)

 

Pászka szentelés

Egyházunkban Húsvét ünnepe alkalmával szokás pászkás kosarat, vagy egyszerűen csak pászkát szentelni. A kosárban gondosan összeválogatott és előkészített ételek helyezkednek el, amelyekbe égő gyertyát szúrunk, és úgy várjuk a szentelt vízzel való meghintést és a pap áldását. Az a hagyomány, hogy a hosszú böjtöt követően Krisztus feltámadását ünnepelve először a pászkás kosárban lévő megszentelt ételekből fogyasztunk. Itt már van sonka, kolbász, tojás túró, stb., vagyis csupa olyan ételek amelyeket a böjt hosszú időszaka alatt nem fogyasztottunk. Ezen ételeket fogyasztva láthatjuk, hogy míg a böjt alatti étkezési szokásaink is kifejezték a lelki belső böjtünket (elfordulás a világ szenvedélyeitől, összeszedettség, odafigyelés, önmegtartóztatás), úgy a húsvéti étkezésünk is kifejezi a belső örömünket, azt a boldogságot amiben Krisztus feltámadását ünnepelve részesültünk. Így helyes ez, hiszen az ember nem csak lelki és nem csak testi (fizikai) természetű, hanem mindkettő megtalálható benne, és mind a böjtben, mind az örömben az egész embernek részt kell vennie testetsől-lelkestől. A böjt végeztével az első húsos étel tehát amit a böjt után magunkhoz veszünk az a pászkás kosárból származó szentelt étel. Ez már fogyasztható Krisztus feltámadásának ünnepétől, amit az éjféli feltámadási szartartáson ünneplünk. Ugyanakkor úgy illő ünnepelni a feltámadást, ha a feltámadt Krisztussal teljesen egyesülünk, vagyis a húsvéti szent liturgián áldozunk. Az áldozást viszont az Eucharisztia böjtje előzi meg, vagyis áldozás előtt semmi sem ehető. Éppen ezért egyházközségünkben mind a mai napig őrizzük azt az ősi hagyományt, hogy éjfélkor a feltámadási utrenye után rögtön megtartjuk a húsvéti szent liturgiát is, majd a pászka szentelést, és innentől már indulhat a liturgikus ünneplés utáni vígadalom, természetesen a megszentelt ételek fogyasztásával kezdve. Ilyenkor együtt örül közösségünk apraja-nagyja, és az ünneplés néha egészen hajnalig tart. No de milyen ételek kerülnek a húsvéti kosárba?

A legfontosabb a húsvéti kenyér vagy kalács, más néven: Pászka. Ez egy édes kalács tojással és vajjal készítve. Magát Krisztust szimbolizálja, Aki a mi Igaz Kenyerünk, az Élet Kenyere. Általában kerek kenyeret sütnek, arany színű tésztával, amit Krisztust jelképező szimbólumokkal díszítenek. Néha tésztából formált keresztet helyeznek a tetejére, amelyet egy fonat vesz körül, koronás hatást keltve. A fonat jelképezi a Krisztus fejére készített tövisből font koszorút, de jelképezi a korbácsot is, aminek az ütéseit Krisztus elszenvedte értünk. Néha egyszerűen fonott kaláccsal helyettesítik ha nincs lehetőség díszes kalácsot sütni vagy beszerezni.

A sonka egy rendkívül népszerű főétel, aminek a gazdagsága a húsvét nagy örömének és bőségének a szimbolikája. Egyesek a bárányhúst részesítik előnyben, utalva Krisztusra Aki Isten Báránya (Jn 1,29; 37), és Aki értünk feláldozta magát. Ezt általában jól megsütik vagy megfőzik, így nem kell sokáig készülni vele, és mindenki élvezheti a lakomát. A sült hús az ószövetségi pászka vacsorának is része volt.

A fűszeres és fokhagymás kolbász ízekben rendkívül gazdag, ami Isten irányunkban megnyilvánuló bőségét és nagylelkűségét jelképezi. Szintén utal a korbácsra is.

A tojás a legfontosabb és legősibb élet szimbólum. Ahogyan az új élet belülről töri fel a tojás héját, úgy Krisztus is új életre támadt fel, belülről feltörve a sír zárt ajtaját. A keményre főzött tojásokat gazdagon díszítik különböző szimbólumokkal és betűkkel, amelyek az új életre és a feltámadásra utalnak. Gyakran díszítik őket XB vagy KF betűkkel, utalva Krisztus feltámadására. (Egyházi szlávul: ХРИСТОС ВОСКРЕСЕ!, magyarul: KRISZTUS FELTÁMADT!) Régen hagyma száraz féjával festették meg a tojásokat. A színesre festett tojások piros színűek. Ez utalás Krisztus érettünk kiontott vérére, de kötődik hozzá egy több hagyomány is.  A piros szín tehát az élet és a halálon aratott győzelem jelképe, amelyet Krisztus vére által nyertünk el.

A reszelt torma céklával keverve Krisztus keserű szenvedéseit juttatja eszünkbe. Egy kis cukorral édesítik, ami a feltámadás édességére emlékeztet minket. Ez a keserédes, vörös színű keverék tehát Krisztus szenvedéseire emlékeztet minket. A keserű saláta az ószövetségi pászka vacsorának is része volt.

A sárga túró vagy más néven sajt (ruszinul szirka) egy pudingszerű, golyóra formált sajt, amely ízetlen, de cukorral kissé édes ízt adnak neki, ami a keresztényeknek a mindenben tanúsítandó mértékletességet jelzi. A sárga túró alapanyaga a tojás, amiről már írtunk. Néha ezt a sajtot egy kis tányérra helyezik és szegfűszeggel vagy szemes borssal díszítik. (Létezik sós változata is.)

A vajat gyakran bárány vagy kis kereszt alakjára formálják, és a sajthoz hasonlóan díszítik. Ez Krisztus jóságára emlékeztet minket, amellyel nekünk is kell viszonyulnunk minden dolog iránt.

Egy darab nyers, fűszerekkel pácolt szalonna. Isten irántunk való irgalmának bőségét jelképezi.

A só egy nélkülözhetetlen íz, amely a mások iráni kötelességeinkre emlékeztet minket.

Szintén nélkülözhetetlen eleme a pászkás kosárnak az édes vörös bor, ami nyilvánvalóan Krisztusnak az értünk kiontott vérére utal, egyben pedig a feltámadás édességére is emlékeztet minket.

 

Liturgikus színek

A liturgikus irodalom nem tartalmaz magyarázatot a használt színek szimbolikájára, az ikonográfiai előírások pedig csak azt jelzik, hogy melyik színt kell használni egy adott szent ruházatának ábrázolásakor , de nem magyarázzák meg, hogy miért. Ugyanakkor a színek szimbolikája számos utalás alapján meghatározható az Ó- és Újszövetségből, Damaszkuszi Szent János kommentárjaiból, Areopagita  Pszeudo-Dionüsziosz írásaiból, valamint az egyetemes és helyi zsinatok rendelkezéseiből.

A liturgikus ruhák színeinek megszokott kánonja

• a fehérből (az isteni, teremtetlen Fényt szimbolizálja),
• a napfény spektrumának alapszíneiből, (Teológus Szent János szavainak megfelelően: „a trónon ült valaki. Az ott ülő úgy ragyogott, akár jáspis és kárneol drágaköve. A trón fölött smaragd színéhez hasonló szivárvány ívelt.” (Jel 4,2-3)), valamint
• a feketéből (a fény hiányát, a halált, a gyászt, a világi hiúságról való lemondást jelképezi) áll.

Fehér
Az isteni teremtetlen Fénynek, a mennyei tiszta ragyogásnak és a feltámadásnak a színe. (Az Úr ruhájának színe -Mk 9,3; Lk 9,29; Lk 23,11; az angyalok ruhájának a színe – Mk 16,5; Jn 20,12ApCsel 1,10)
Az Úr ünnepein és azoknak ünnepi körében, (Kárpátaljai gyakorlat szerint Húsvét egész időszakában), az angyalok ünnepein és Lázár szombatján (feltámadása az Úr feltámadásának előképe) használjuk. Szintén fehér színű ruhát használunk a keresztég és a házasság szentségénél, a temetési szertartáson, valamint az egyházi rendbe újonnan felszentelésre kerülő személy (diakónus, pap, püspök) is fehér ruhát visel.

Arany (vagy sárga)
Az Uralkodó színe, a mennyország ragyogását szimbolizálja.
Az apostolok, próféták, szent főpapok, szent királyok, fejedelmek, és az apostolokkal egyenlőként tisztelt szentek ünnepén használjuk.

Kék
A legmagasabb tisztaság és ártatlanság, valamint a menny színe.
A legszentebb Istenszülő ünnepein és azoknak ünnepi körében (ide értve a Róla készült ikonok ünnepeit, és az Úr templomba való bemutatása vagy más néven a Találkozás ünnepét is), és a szent szüzek ünnepein használjuk. (Egyes helyeken a Nagy Böjt ötödik péntekén az Istenszülő tiszteletére tartott Akathisztosz himnuszon, és december 26-án, az Istenszülő főünnepén is ezt használják.)

Piros
A vértanúk Krisztusért kiontott vérét szimbolizálja.
Péter és Pál, valamint más vértanúk ünnepein használjuk. (Orosz gyakorlat szerint a húsvéti liturgián és egész húsvéti időszakban ezt viselik, Krisztusnak érettünk kiontott vérét jelképezve. Színe utal egy piros tojással történt húsvéti hagyományra is.)

Zöld
Az (örök) életnek a színe.
Pünkösd ünnepén (az éltető Szent Lélek kiáradásának az ünnepe), Virágvasárnapon (a pálmaágakkal történő dicsőítésre utalva), szentéletűek (nem főpapok), aszkéták, Krisztusért balgatagok ünnepein használjuk.

Lila
Krisztus érettünk a kereszten történő szenvedésének és a bűnbánatnak a színe.
Az Úr életadó keresztjének ünnepén és ünnepi körében, valamint a Nagy Böjt szombatjain és vasárnapjain használjuk.

Fekete
A fény hiányát, a halált, a bűneinken való bánkódás gyászát, a világi hiúságról való lemondást és böjtöt jelképezi.
A Nagy Böjt hétköznapjain használjuk.

 

Papi, szerzetesi és liturgikus ruhák